Chapter Text
Este hét volt és a ferihegyi repülőtér érkezés oldali várója úgy nézett ki, mintha valaki egy rosszul megírt romantikus politikai dráma tetőpontját próbálná ott élőben leforgatni.
Civilek telefonokkal kameráztak, a miniszterelnököt pár biztonsági vette körül tisztes távolságból. Mindenki fotózkodni vagy csak kezet fogni akart, mint Péterrel általában mindig.
Az egész egy hangos, kaotikus agyrém volt.
És ott állt az egésznek a közepén Magyar Péter egy nevetséges papírba csomagolt, nevetséges virágcsokorral a kezében.
Márk hangosan felröhögött.
Otthon, a kanapén feküdt, egyik lábát a karfára dobva, az oldalához Cicike törleszkedett, és a telefonján nézte egy teljesen random TikTok profil élőjét az anonim, privát accountjáról.
Már most cikkeztek az egészről.
Persze.
Annyira átlátszó volt, hogy az már szinte művészetnek számított. Márk tulajdonképpen valahol még értékelni is tudta ezt a szintű groteszket.
Péter állkapcsa megfeszült, miközben a telefonja rezgett a zakója zsebében.
Márk
„Ugye tudod, hogy úgy néz ki ez az egész, mint egy zs kategóriás romkom?”
Péter lenézett a kijelzőre, és akaratlanul is elmosolyodott.
Péter
„Te meg ugye tudod, hogy ezt miattad csinálom?”
A három pont azonnal megjelent.
Aztán eltűnt.
Megjelent újra.
Péter már előre tudta, hogy Márk direkt csinálja ezt vele.
Végül csak ennyi érkezett:
Márk
„Kitettem valamit.”
Péter szíve a torkában kezdett dobogni.
– A francba… – motyogta az orra alatt, ahogy megnyitotta az Instagramot és meglátta a képet legfelül.
Radnai Márk legfrissebb posztja három perce került ki.
Péter csak egyetlen pillantást engedélyezett magának a képre, még csak az hiányzott volna, hogy valami felvételen – akár véletlenül – látszódjon, hogy mit néz.
Két dolog ragadta meg a figyelmét ez alatt az egyetlen pillantás alatt.
Márk élesen kirajzolódó állkapcsa, ami mindig lenyűgözte és azok az erős de mégis – nincs rá jobb szó – gyönyörű kezek, amelyek ismerősek voltak Péter számára egészen más helyzetekből.
Haragudott magára, hogy nem a szemét nézte meg ezalatt a korlátozott idő alatt. Abból szeretett volna valami erőt meríteni. De ösztönösen mohóbb volt ennél, és most már nem nyithatta meg újra.
Péter:
„Komolyan most?”
Márk vigyorogva gépelt vissza.
Márk
„Gondoltam, amíg mindenki az exedet figyeli, én is kapok egy kis reflektorfényt.”
Péter felhorkant.
Péter
„Te ezt élvezed.”
Márk
„Mérhetetlenül.”
A reptéri kijelzők monoton villódzása körülölelte. Emberek húzták a bőröndjeiket, valaki kiabált az egyik kapunál, de Péter hirtelen úgy érezte, mintha az egész csarnok elmosódna körülötte.
Márk újabb üzenete érkezett.
Márk
„Meg különben is. Valami elégtétel kellett.”
Péter
„Miért?”
Most hosszabban gépelt.
Márk
„Mert ott állsz egy kibaszott csokorral a kezedben egy nő miatt, miközben reggel mellőlem keltél ki az ágyból.”
Péter lehunyta a szemét egy pillanatra.
Telitalálat.
Márk mindig pontosan tudta, hova kell szúrni.
És talán igaza is volt.
Az egész helyzet abszurd volt. Nevetséges. Kimerítő.
Péter napok óta építette ezt a szánalmas kis színjátékot, kommentszekciókban hagyott szívecskékkel a mások által odakommentelt közös képeikre az exével, meg idióta Budapest Bár dalszövegekkel való utalgatással, mert kellett valami új narratíva. Valami, amit felkap a sajtó. Valami heteró, valami egyszerű, valami biztonságos.
Valami, ami nem Márk.
Legalábbis ezt javasolták a kommunikációs emberei. Kételkedett néha, hogy a megfelelő személyek vannak-e abban a csapatban.
Péter lassan pötyögni kezdett.
Péter
„Tudod, hogy erre szükség van.”
Azonnal jött a válasz.
Márk
„Tudom.”
Pár másodperc szünet.
Márk
„Attól még utálom.”
A kijáratnál mozgás támadt. A telefonok egyszerre fordultak ugyanabba az irányba.
Megérkeztek az első leszállók a gépről.
Péter automatikusan felemelte a fejét, de közben még mindig a telefonjára sandított le.
Új üzenet.
Márk
„Naa, mosolyogj szépen. Most épp szerelmes exbarát vagy.”
A szája sarkában megjelent az a halvány, fáradt félmosoly, amit csak Márk tudott kiváltani belőle az ilyen megnyilvánulásaival. Az éles eszével, a csípős nyelvével.
Gyorsan visszaírt.
Péter
„És te mi vagy?”
Most sokáig nem jött válasz.
Túl sokáig.
A tömeg kezdett összesűrűsödni körülötte. Most már vakuk is villantak.
Aztán a telefonja ismét rezgett.
Márk
„Remélem az, akihez hazajössz.”