Chapter Text
-Már beszéltem a technikusokkal és nem tudják megoldani a fekete súgógépet, és az átlátszó egyébként is jobb, mert…
-Na ide figyelj, engem nem érdekel hogy mitől jobb. Hetek óta mondom neked, hogy a feketét akarom, nem igaz, hogy nem tudod elintézni! Nem azért vagy alelnök, hogy semmit se tudj magadtól megoldani. Könnyű megmondani, mi a jó és mi nem, ha nem neked kell kiállni mindenki elé. Nem téged fognak az emberek figyelni hanem engem, szóval legyél szíves nem eldönteni helyettem, hogy melyik a jobb! - vágott közbe Péter, a hangja szinte torz volt az idegességtől. Majd választ sem várva, rácsapta a telefont a beszélgetőpartnerére.
Már hetek óta csak veszekedve tudtak kommunikálni egymással. A kampány utolsó hajrája nagyon megterhelte Péter amúgy is romokban álló idegrendszerét és mentális egészségét. Eddig mindig volt mellette valaki, aki támogatta. Velkey György László, a kabinetfőnöke mindig készségesen teljesítette minden kívánságát, Radnai Márk pedig lelki támaszt nyújtott neki a nehéz napokon. Utóbbira már mint legjobb barátra gondolt, és teljesen megbízott benne. Az elmúlt napok nehézségei során viszont ez a szoros kapcsolat kezdte érezni a közelgő választások súlyát.
-Az a tetves Radnai már megint szabotálni próbálja a beszédemet, tuti titkon Toroczkainak dolgozik! - kiáltott fel felháborodva a volán mögött. A mellette ülő Velkey Gyuri megnyugtatóan a vállára tette kezét.
-Ne aggódj, minden rendben lesz! Működni fog az átlátszó súgógép is, és mindenki téged fog ünnepelni a beszéded végén. Te vagy az egyetlen reményünk! - biztatta kellemes magas hangján.
Péter morgott egyet, és beletaposott a gázba.
Az öltözőfülkében már az utolsó simításokat végezték Péteren a stylistok, amikor Radnai berontott a szűkös szobába, és aggódva tekintett Péter felé. Péter dühödten elfordította a fejét, és látványosan a szöveget kezdte tanulmányozni. Nem akart veszekedni a sok ember előtt, akik bezsúfolódtak a kis terembe. Viszont mindenképpen le kellett valakin vezetnie az idegességét, és mással nem volt olyan viszonyban, hogy megtehesse ezt, kivéve Márkkal.
-Köszönöm a sok segítséget, kérem mindenki hagyjon magamra egy pár percig - amikor Márki is kifelé somfordált, Péter utána szólt. - Radnai Márk, ön maradjon kérem.
Márk visszafordult, és beljebb sétált, mialatt a szoba teljesen kiürült. Feszült csend állt be kettejük között, amit Péter karcos hangja szakított meg.
-Megvan a súgógép?
-Péter, az átlátszó súgógép lesz.
-Egyet kértem tőled, és ezt sem tudtad teljesíteni. Remélem vállalod a felelősséget, ha nem lesz meg a szemkontaktus. - vetette oda Péter félvállról, majd megindult az ajtó felé, de Márk nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Elkapta a kifelé menő Péter karját, aki a hirtelen mozdulat miatt kiejtette kezéből a beszédének lapjait, amik szanaszét szóródtak a földön.
Márk elkerekedett szemmel nézte ahogy a gondosan megtervezett beszéd lapjai a földre hullanak. Egy gyors pillantás Péterre elég volt, hogy felmérje a helyzetet és rájöjjön, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. A fiatalabb férfi automatikusan lehajolt és próbálta összeszedni az oldalakat, még arra is odafigyelve, hogy azok sorba legyenek rendezve.
-Figyelj… ne haragudj, én nem akartam…- Márk megkockáztatott egy pillantást Péterre, de hiba volt, mert a pártelnök úgy meredt rá, mintha Márk az előbb azt mondta volna, hogy a választáson a Fideszre fog szavazni.- Obama is ilyen súgógépet használ, minden rendben lesz. Higyj nekem! Kérlek! - nézett fel rá kérlelő szemekkel a fiatalabb férfi.
-Ne dönts helyettem soha többet - sziszegte a másik hidegen, majd kinyújtotta a kezét a papírjaiért. Márk készségesen átadta őket főnökének, aki kiviharzott az öltözőből, egyedül hagyva a másik férfit a gondolataival.
Péter magában morogva sétált ki a nézőtérre a titkárnője kíséretében, és elfoglalta a helyét, ahonnan majd fel fogják szólítani a színpadra. A nézőtér már szinte tele volt, a kék, tompa fényben egyre jobban érezte a rá nehezedő elvárásokat és feszültséget. Még utoljára átolvasta a papírjait, próbálta memorizálni a sorokat, ha esetleg hibás lenne a súgógép, amit Radnai intézett. Váltott egy pár szót a mellette ülőkkel, direkt semmibe véve Márkot, akitől csupán két ember választotta el, és feltűnően felé pillantgatott, mintha üzenni akarna valamit. De Péter szándékosan nem vette figyelembe, nem akarta magát feleslegesen felidegesíteni a nagy pillanat előtt.
Egy pár perc múlva elkezdődött a kongresszus, a teremre teljes csönd telepedett, és Péter tudta, hogy ez a jelzése, hogy mennie kell. Felállt, intett a közönség felé, akik hatalmas tapsviharral üdvözölték, amitől máris kezdett elmúlni a lámpaláza.
Ahogy fellépett a magyar zászlókkal szegélyezett emelvényre, elfogta az a bizonyos bizsergés, amit beszédei alatt mindig érzett. A tenni akarás, a haza irányításának és jó útra terelésének vágya zubogott az ereiben, és a szeretet, amit honfitársai és az ország iránt érzett. Körbenézett a tapsoló tömegen, és hirtelen rátört az együttérzés, hogy kiálljon ezekért az emberekért, akik érdekeit senki nem képviseli.
Ebből az eufórikus állapotból szakította ki a súgógép látványa, amin a szöveg helyett csak egy kék képernyő látszódott, egy apró szöveggel a közepén. Péter érezte, hogy a verőér a homloka közepén kétszeresére dagad. Egy irányított, kellemesen diszkrét pillantást vetett a probléma okozójára, majd enyhén megrázta fejét, jelezve az alelnökének, hogy most tényleg elrontotta.
Bazd meg Radnai.
Egy nagy levegővétel után barátságos mosollyal az arcán belekezdett a mondanivalójába, gondosan ignorálva a szeme időközönkénti tikkelését, ami korábbi idegessége utóhullámaként kísérte a konferenciát.
Márk elsőre nem értette, hogy miért kapta a rosszalló pillantást Pétertől, így egy ideig csak összezavarodott arccal ült a helyén, szemben a pódiummal. Pár mondat után ébredt csak rá, hogy Péter alig néz fel a szövegéből.
-A súgógép…- súgta halkan, majd felállt a helyéről és megpróbált észrevétlenül besurranni a backstagebe.
Az elfüggönyözött, sötét irányítószobában a készüléket már többen is körülállták, ám amikor az alelnök megérkezett, ijedt hangyabolyként széledtek szét, hogy helyet adjanak a felettesüknek. Márk maga is ugyanazt látta, amit Péternek mutatott a kinti gép: Szoftverhiba.
-Egy technikus jöjjön azonnal! Valaki! - szólt Márk, közben saját csekély informatikai tudásával próbálta lefrissíteni az eszközt, kevés sikerrel. A technikusok értetlenül álltak a helyükön, bizonygatva, hogy ilyen szoftverhibát még sosem láttak. Innentől kezdve sajnos nem sokat tudtak tenni, Márk szégyenszemre visszaosont a helyére, Péter pedig végig minimális szemkontaktussal olvasta fel beszédét.
Ahogy Márk újból elfoglalta az elsősorban fenntartott helyét, egyik kollégája kapva kapott az alkalmon, rögtön odafordult hozzá és súgva kérdezte. - Csak nem valami gebasz van? Péter úgy néz ki mint valami alsós kisgyerek, aki nem tanulta meg fejből a prezentációt. - Márk a kommentet hallva grimaszra húzta a száját és idegesen megrázta a fejét.
-Nem működik a súgógép… - súgta vissza a fejét fogva. Miért pont most? Márk megkockáztatott még egy óvatos pillantást a pártelnökre, de ő már megelőzte és tekintetük találkozásakor mély, megvető pillantást vetett alelnökére.
Az igazat megvallva amikor így nézett, Márk igen vonzónak találta a férfit, persze csak akkor, amikor a megvetés helyett a mély elszántság szikrája lobogott a szúrós szemei mögött. Ilyenkor mindig az az érzés fogta el, hogy jól döntött amikor beállt Péter és a párt mellé. Egyik dolog követte a másikat és ezek a nemes gondolatok igen hamar (hamarabb mint azt magának be merné vallani) teljesen más irányba szőtték magukat, olyan vad és elképzelhetetlen képeket alkotva, hogy senki sem hinné el őket. A legfájóbb az volt az egészben, hogy még ő maga sem…
A hirtelen, egyszerre felcsendülő ováció zökkentette ki Márkot elkalandozó gondolatmenetéből, ahogy az emberek mint egy test álltak fel. “Árad a Tisza!” zúgta a harsogó tömeg, és Márk, mint a birka, aki követi nyáját automatikusan csatlakozott, reflexszerűen tapsolva hozzá.
A nézőközönség felemelő támogatásának köszönhetően meg is feledkezett a súgógépes bakiról, és büszkén nézett fel pártelnökére, aki hozzá hasonlóan tapsolva kántálta a párt jelmondatát.
“Rendszert fogunk váltani,” gondolta magában magabiztosan és eltökélten, majd nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon Péter felé, aki meglepően viszonozta is a gesztusát.
Márk tudta a dolgát. Amint Péter lejött a színpadról, ő azonnal elrohant a kocsikulcsért, hogy mire az idősebb férfi kijut a sajtóval zsúfolt bejáraton keresztül, már csak az ajtót kelljen maga után becsuknia és indulhassanak is. Ahogy leakasztotta a kabátját a backstage bejáratánál, Velkey Gyuri ott termett mellette.
-Vezetek most én. – jelentette ki, és egyszerűen kivette Márk kezéből a kulcsot, majd kiment az ajtón a kellemes tavaszi estébe.
Radnai azonnal utánafutott, mivel nem akart Péter mellett ülni a hátsó ülésen. A lehető legrosszabbra készült.
-Gyuri, hagyjad, én szívesen vezetek. Péternek most úgyis szüksége lesz a támogatásra, és valószínűleg nem tőlem várja, ezután az egész súgógépes történet után… - győzködte a másik férfit, aki összezavarodottan nézett vissza rá.
-Mi… mi történt? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, miközben már a garázsban kereste a szürke autót.
-Semmi fontos, annyi a lényeg, hogy most lehet inkább ketten kéne ezt elintéznünk. Szóval, én szívesen átveszem a volánt, és hazáig te foglalkoztathatod, vagy… – Radnai még mindig nem adta fel a másik győzködését, aki már a vezetőülés felé tartott magabiztosan.
-Nem fogok zavarni, ne aggódj. Péter kérte, hogy vele menjek haza, még valamit meg akar velem beszélni. De hidd el, észre sem fogtok majd venni. - biztatóan vállon veregette Márkot, majd beült és elindította az autót.
Márk egy rövid ideig tétovázva állt a parkolóban. Végigfutott az agyán a gondolat, hogy egyszerűen nem száll be és hazataxizik, ám mélyen legbelül tudta, hogy akkor csak a saját helyzetén rontana. Így vonakodva bár, de elfoglalta a sofőr mögötti ülést a kocsiban, Gyuri pedig gázt adott, és kihajtottak az épület elé, ahol már nagy tömeg gyűlt össze, hogy egy-egy kérdésükre választ kaphassanak Magyar Pétertől.
A pártelnökön már látszott, hogy a rendezvény kezd kicsit hosszúra nyúlni, ahogy igyekezett minél hamarabb a kocsihoz férkőzni a riporterek hada között. Egy igazán kitartó versenyző egészen az autóig követte Pétert, és a kérdésére olyannyira választ akart kapni, hogy a kocsi ajtaján át az autóba nyújtotta mikrofonját.
-Ö… rácsukta a kezemre az ajtót… - konstatálta hangosan, és kissé meglepve az elszánt riporter.
-Akkor vegye ki - vágta rá gorombán Magyar Péter, akinek aznapra már csak az az egyetlen célja volt, hogy végre hazakeveredjen, és kipihenhesse magát. Végül, hogy mégse hagyja semmiben az interjús kérdését, tájékoztatta a résnyire lehúzott ablakon keresztül arról, hogy hol talál választ a kérdésére. Az, hogy ezen is csak értetlenkedni tudott, már merő elégedetlenségnek fogta fel, és rámordult a volánnál ülő Gyurira, hogy taposson a gázba.
A kocsi kissé nehézkesen indult meg a sok ember között, de szerencsére hamar kikanyarodtak főútra, ahonnan már egyenesnek tűnt az út hazáig. Azonban a pillanatnyi csend hamar félbeszakadt, amikor Velkey rákérdezett a problémára, ami mindenkit feszített belülről.
-Jó volt a beszéd -szólalt meg a kabinetfőnök, ahogy félig oldalra fordulva gratulált Péternek. - Márk mondta, hogy volt valami probléma a súgógéppel, de ne aggódj, nekem kívülről semmi sem tűnt fel - folytatta figyelmét visszafordítva az útra.
Abban a pillanatban Márk érezte, ahogy elnehezült levegő a járműben. Félszegen oldalra sandított, mintha ellenőrizni akarná, hogy érdemes-e közbeszólni vagy inkább bölcsebb lenne hallgatni.
Péter megfeszített állkapccsal meredt mereven előre, pillantásra sem méltatva alelnökét, aki feszengve próbálta leolvasni az idősebb testbeszédét.
-Igen, valóban volt némi probléma…- a pártelnök lomhán oldalra vezette szúrós tekintetét, ezzel célkeresztbe állítva Márkot, aki próbált uralkodni egyre jobban tomboló feszültségén. Nehezére esett megállni, hogy ne kezdje el remegtetni a lábát, ám tudta, hogy nem mutathatja ki az érzéseit, mert Péter szét fogja szedni, ha megtudja, mennyire szégyelli magát emiatt a kínos helyzet miatt. Már szólásra nyitotta volna száját, mikor némi hezitálás után inkább úgy döntött, mégsem tesz hozzá a beszélgetéshez, helyette inkább az ablak felé fordította fejét.
Az ilyen dolgokat nem szokták megbeszélni Péterrel, de tudta, hogy ezért felelősséget kell majd vállalnia. Abban is biztos volt, hogy nem fogja megmagyarázni a főnökének, hogy pontosan mi is volt a hiba, amint mint kiderült abból eredt, hogy a gép csak 36 000 szót tudott kivetíteni, Péter beszéde viszont 700 szóval meghaladta a limitet. Végső soron csak utálta beismerni, hogyha a másiknak volt igaza, pedig valami furcsa módon mindig bejöttek neki az ilyen kívánságai.
-Máskor ne szólj bele a döntéseimbe, ha lehet…-szólalt meg végül Péter. A hangja kissé eltorzult, ahogy a hideg ablaküvegről visszarezonált, ezzel még súlyosabbá téve szavai jelentőségét.
-Azért ne szállj el magadtól, mindenki hibázhat…- Márk kissé kezdte magát úgy érezni, mint akit egy életre meg akarnak bélyegezni. Hiszen ez csak egy rosszul kijött technikai hiba volt bassza meg… – Különben is, a random szoftverhiba nem tőlem függött, ez a másik géppel is megtörténhetett volna, ami egyébként sokkal rosszabb minden szempontból, ezt te is tudod. Ha olyan fontos neked, legközelebb intézd el te, én ezt tudtam szerezni.
-Péter, semmi gond nem volt a szövegeddel… -szólt közbe Velkey, hogy csillapítsa a helyzetet, ám a pártelnök azonnal a torkának ugrott.
-Te ebbe ne szólj bele, semmi közöd ehhez az egészhez! - csattant fel, és visszafordult Márk felé. - Azért bíztalak meg téged, hogy legyél az alelnököm, mert számítottam a segítségedre. Sok olyan színész van még az országban, akik akár többre is képesek mint te… Nehogy azt hidd, hogy csak te tudsz bohóckodni…- mondta hidegen, és ezek a szavak szíven ütötték Márkot.
Közben megérkeztek Péter házához, és a férfi kiszállt a kocsiból minden szó nélkül. Utolsó, fájdalmas mondatai pedig tátongó űrt hagytak az alelnöke szívében.