Chapter Text
A nap korongja már csak egy vérző seb volt a nyugati láthatáron, bíbor és okkersárga csíkokat festve a Dakota-folyó feletti, lassan sötétedő égboltra. Az alkonyati fények erőtlen aranyat és rozsdás rezet szórtak a masszív fenyvesekre, miközben a békésen áramló folyó kanyarulatai acélszürke kígyóként vágtak bele a zord tájba.
A levegő lehűlt; a hegyek felől érkező, csípős fuvallat magával hozta a fenyőgyanta, a rothadó avar és a nedves sziklák átható, nyers illatát.
Arthur Morgan a nyeregben kissé előrehajolva ült, megkopott, izzadságtól és portól merev peremű kalapja alatt a szemét hunyorítva pásztázta a környező, árnyékba boruló magaslatokat.
A teste minden porcikájában érezte a napok óta halmozódó fáradtságot; azt a fajta tompa, csontokig hatoló sajgást, amit csak a nyeregben töltött végtelen órák, az állandó készenlét és az eső áztatta, hideg éjszakák préselnek bele egy ember húsába.
A vállát ólomként húzta lefelé a vastag, viseltes bőrkabát, a fegyveröv súlya pedig megszokott, mégis terhes nyomásként nehezedett a csípőjére.
A combja alatt érezte a nem túl régen birtokába került fakó pettyes szürke kanca, egyenletes, ringó járását, ahogy a lány óvatosan lépdelt felfelé a meredek, kavicsos ösvényen.
A lány óvatosan, megfontoltan haladt a meredek csapáson, patái alatt halkan ropogott a törmelék. Arthur néha finoman megpöccintette a durva bőrszárat, de legtöbbször inkább csak hagyta, hogy az állat maga találja meg a legbiztonságosabb ritmust.
A kanca szinte játszi könnyedséggel halad előre. Széles mellkasa, a lépéseinek stabil, magabiztos üteme és az a mély, szívós erő, ami minden megfeszülő izmából áradt, egyértelművé tette hogy hogy jelent neki gondot a lovasa és annak felszerelése a hátán.
Kérges, hegektől barázdált keze önkéntelenül is megpihent a ló meleg nyakán, ujjai belevesztek a sűrű, fakó sörénybe.
A kanca fülei folyamatosan hátrafelé pörögtek, egy-egy fülrántással reagálva a lovas minden apró rezdülésére.
Arthur emlékezett az állat vad, véreres, rémült tekintetére, amikor hetekkel ezelőtt, egy poros, isten háta mögötti út mentén rátalált. A kanca korábbi gazdája – egy türelmetlen, szesztől és dühtől vöröslő képű, köpcös alak – ingerülten és oktalanul rángatta a kantárt. A levegőt újra és újra átszelte az ostor ismétlődő, éles csattanása, ahogy a férfi nyers erőszakkal akarta mozgásra bírni a kimerült lovát. Mielőtt azonban közbe léphetett volna, a kanca egy utolsó, kétségbeesett horkanással felágaskodott.
A szerencsétlen flótás elvesztette az egyensúlyát, lerepült a nyeregből, és tompa puffanással ért földet sziklás talajon. Ott is maradt. A nyaka természetellenes, groteszk szögben bicsaklott meg, üveges tekintete pedig némán, vádolón bámult a tiszta égre. A szája sarkából sötét vér csordult a porba.
Arthur nem érzett iránta sajnálatot. A Nyugat nem bocsátotta meg a gyengeséget, sem az ostobaságot. Ez az ember mindkettőből bőven kapott. Csak az állatot sajnálta, amely remegve, fehéren villogó szemekkel állt a tetem mellett, orrlyukai hatalmasra tágultak a vér szagától.
Arthur lassan szállt le a saját, fáradt hátasáról, (az Adler tanyáról elhozott Walker ménről), felemelt, nyitott tenyerekkel közeledett a dapple gray kancához, miközben halk, megnyugtató szavakat duruzsolt.
Nem sietett. Hagyta, hogy a ló megszokja a szagát – a dohány, a nyers bőr, az izzadság és a fegyverolaj keverékét. Amikor végül megérintette a remegő nyakat, érezte az állatban rejlő robbanékony, visszatartott erőt. Jó állat volt, tüzes, és Arthur-nak az égvilágon semmi oka nem volt arra, hogy egy ilyen értékes jószágot elhagyjon az út mentén.
Nemes tartása volt, világos szőre a lemenő nap fényében csillant, izmai pedig minden mozdulatnál acélos ruganyossággal feszültek meg. Arthur érezte a ló feszültségét; a vastag bőrnadrágon és a nyereg vastag kápáján keresztül átütött az állat testének finom, ritmikus remegése.
A kanca fülei folyamatosan hátrafelé pörögtek, orrlukai tágulni kezdtek, s az állat mély, vibráló horkanással jelezte, hogy cseppet sem tetszik neki az éjszaka közeledte. A patkók fémes csattanása a köves, egyenetlen talajon túlságosan is hangosnak tűnt ezen a kietlen, meredek sziklákkal és görcsös gyökerű fákkal szegélyezett emelkedőn.
– Nyugalom, lány. Csak a szél az. Nincs itt semmi. – mormogta Arthur, és érdes tenyerével megveregette a ló nyakát. A hangja mély volt és rekedtes, de volt benne egyfajta furcsa lágyság, amit csak az állatoknak tartott fenn.
Tudta, hogy hazudik. A vadonban sosincs ok nélkül csend. A tücskök ciripelése elhalt, és még a bagoly sem huppan a fenyőágra. Az erdő érezhetően visszatartja a lélegzetét. Arthur a hegyekben töltött évek alatt megtanulta, ilyenkor valami mindig meglapulva figyel.
– Jó lány vagy. Hamarosan megállunk – mormogta, és a hangja, amely egész nap csak a széllel osztozott, rekedtesen tört fel a torkából.
Arthur elméjét a zsebében lapuló bőr erszény és az abban rejlő papírfecni foglalkoztatta. Leopold Strauss listája.
Reményvesztett, sarokba szorított emberek nevei, amelyeket a dörzsölt, osztrák könyvelő a maga precíz, hideg, gyöngybetűivel vetett papírra. Ezek a nevek Arthur lelkiismeretére nehezedtek, mint ólom puskagolyók az övtáskájában.
Thomas Downes, Chick Matthews, Lilly Millet, Gwyn Hughes.
Emberek, adósok, akiknek nincs semmijük. Akiknek a nyomorából, az utolsó, remegő kézzel átadott centjeikből kellett volna Dutch grandiózus, egyre homályosabb vízióit finanszírozni.
Arthur gyűlölte ezt a munkát. Volt abban valami mérhetetlenül tisztátalan, ahogy a nincstelenekből rázza ki az utolsó vagyontárgyaikat.
Útonálló volt. Egy gyilkos. Egy tolvaj. Ezt sosem tagadta, sosem hazudott magának erről. Ha ki kellett rabolni egy vonatot, vagy fegyvert fogni egy felfegyverzett Pinkerton-ügynökre, azt rezzenéstelen arccal megtette.
Abban volt egyfajta perverz tisztesség: a kockázat kölcsönös volt. A lojalitása azonban, mint egy láthatatlan béklyó, mindig visszahúzta Dutch akarata alá.
Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban gondolt Dutch-ra a magányos utakon. Dutch-ra, aki a tűz mellett állva, drága szivarját pöfékelve a szabadságról beszélt, a civilizáció béklyóinak lerázásáról, de Arthur egyre többször érezte úgy, hogy ők maguk váltak a béklyóvá mások számára.
A kamat, amit Strauss számolt fel, nem üzlet volt, hanem lassú fojtogatás. És ő volt a kéz, amelynek kiadták a parancsot, hogy a hurkot szorosra húzza.
Egy kiszögelléshez érve Arthur megállította a lovat. Alattuk a mély fenyvesekkel borított völgy már sötétségbe borult, csak a Dakota-folyó ezüstös szalagja verte vissza a maradék fényt. Egy magányos szirtoldalt választott táborhelyül, ahol egy hatalmas, villámcsapta, megfeketedett tölgyfa kisebb cserjék sűrű gyűrűjében nyújtott némi természetes védelmet az északi szél ellen.
Lassan szállt le a nyeregből, érezve, ahogy a térdei megroppannak a hirtelen ránehezedő súly alatt. Tábort kell állítania éjszakára, először azonban, mint mindig a lovat látta el. Levette róla a nehéz serpenyővel, kávéskannával, fegyverekkel és lőszerrel teli málhát, a masszív bőrből készült nyerget.
A kanca egy hosszú, elégedett horkantással jelezte megkönnyebbülését, amikor a teher lekerült a hátáról. A lekerülő szerszámok fémesen csörrentek a csendben.
Alaposan megcsutakolta a kancát, kinek hátán még ott sötétlettek a korábbi gazdája ostorcsapásainak egyre halványuló nyomai. Arthur keze ösztönösen az állat nyakához nyúlt, végig simítva a selymes szőrt.
A kefe ritmikus surrogása a szőrön megnyugtatta. Végezetül adott neki egy almát, amit még a Valentine-i istállónál csúsztatott a zsebébe, majd egy hosszú kötéllel egy masszívabb földhöz közeli ághoz rögzítette, hogy kényelmesen legelhessen a sziklák között megbúvó, ritkás fűcsomókból.
Miután a lovat biztonságban tudta, Arthur nekilátott a saját puritán kényelmének. Ez volt az a napszak, amit a legjobban kedvelt. A magány órái. A szabadság órái. Illékony pillanatok, amikor nem tartozott senkinek elszámolással.
Itt fent, a fagyos sziklák között nem volt Dutch, aki fel-alá sétálva, karjait teátrálisan lengetve újabb és újabb világmegváltó, lehetetlen terveket szőtt vagy szavalt volna, nem volt Micah, akinek már a puszta jelenléte is mérgezte a levegőt és epés megjegyzéseit és vérszomját el kellett volna viselnie, és nem volt John sem...
John, akinek némasága és Abigail felé irányuló esetlen kötődése úgy szúrta Arthur szívét, mint egy mélyre fúródott tövis.
Egy olyan seb volt ez, ami nem gyógyult.
Arthur ott volt mellette, amikor fiúk voltak. Ott volt, amikor férfivá váltak. És ott volt akkor is, amikor John gondolt egyet, hátat fordított a bandának, a nőnek, a saját fiának – és Arthurnak is –, és eltűnt egy egész rohadt évre.
Majd, mintha mi sem történt volna, visszakullogott, mint egy megvert kutya. Arthur gyűlölte ezért, de legbelül, azon a mély, sötét helyen, amit magának sem vallott be szívesen, talán csak az fájt, hogy John megtette azt, amire ő maga nem volt képes: elszakadni a bandától.
John képes volt rá. Elhagyta őket. Kilépett. Hátra hagyva mindent és mindenkit. Egyedül ment el.
Száraz rőzsét gyűjtött a tölgyek alól, kőből kis tűzrakó helyet épített, és egyetlen gyufaszállal tervezte életre kelteni a tüzet ami mellett megpihenhet.
A száraz rőzsék ropogva kaptak lángra, narancssárga fényudvart vont a sötétségbe, elválasztva Arthurt a külvilágtól.
A tűz pattogása megtörte az erdő természetellenes csendjét, de a fény, amit árasztott, csak még sötétebbé tette a környező árnyékokat.
A vadon zajai lassan visszatértek megnyugtató módon űzve el az eddigi teljes némaságot.
Leült egy kidőlt fatörzsre, és előhúzta a naplóját, az ujjai kissé merevek voltak a hidegtől, ahogy a ceruzát fogta. A bőrkötésű könyv sarkai már kopottak voltak, a lapok pedig itt-ott megduzzadtak a nedvességtől.
Egy pillanatig csak nézte az üres oldalt. Mit is írhatna?
Hogy egyre kevesebbnek érzi magát minden egyes behajtott adóssággal?
Hogy John Marston arca minden alkalommal kísérti, amikor a tűzbe néz? Pedig nem is akart a sebhelyes arcra gondolni.
Mégis a név úgy visszhangzott a fejében, mint egy elhibázott lövés a kanyonban.
John képe kéretlenül tolult a gondolataiba.
John, aki egykor a testvére volt, akiért Arthur még most is bármikor golyót fogott volna.
Arthur dühös volt rá, amiért elment, de még dühösebb volt, amiért visszatért.
És Abigail... a nő, aki olyasmit adott Johnnak, amit Arthur elveszített és talán többet nem kaphatott meg: egy gyermeket, egy közös jövőt. Isaac és Eliza emléke sötét felleget vont a gondolatai köré. Ő is apa lehetne. Lehetne egy fia, aki mostanra talán már írni-olvasni tanulna. De ehelyett itt van, egy dombtetőn, egy töltött revolverrel az oldalán, és egy listával a zsebében, ami arra kárhoztatja, hogy mások nyomorából táplálja Dutch álmait.
„Strauss akarja a pénzét” – írta le az első mondatot, de aztán megállt. A tűz fénye furcsa táncot járt a papíron. „Néha úgy érzem, csak a piszkos munkát hagyják rám. Hosea azt mondja, tartsak ki, de a levegő itt más, mint a hegyekben. Nehéz. Mintha valami figyelne minket az árnyékból. Vagy talán csak én látom így, mert nem tudok tükörbe nézni.”
A tűz fénye táncoló árnyékokat vetett a vastag lapokra. A keze, ami délután még egy nehéz puskát markolt, most finom, érzékeny vonalakkal próbálta felvázolni a tájat. Egy görbe, villámsújtotta fa, a Dakota-folyó kanyarulata, és lovának masszív profilja. A rajzolás mindig is az egyetlen, csendes menedéke volt, az egyetlen módja annak, hogy valami halvány rendet tegyen a fejében kavargó, sötét káoszban. De a ceruza megállt a papíron. A grafit hegye letört, apró, fekete porszemet hagyva a lapon, amikor a véletlenszerű vonalak akaratlanul is egy ismerős, sebhelyektől szabdalt arc formáját kezdték felölteni az ujjai alatt.
Arthur mélyen beszívta a fagyos levegőt, majd gyorsan, szinte dühösen besatírozta az arc vonalait, míg az egészből nem maradt más, csak egy sötét, arctalan folt a papíron.
Az felhőtlen égbolt fojtogatóan mozdulatlan volt, mint egy festmény, amelyet egy művész mázolt fel. A hold, egy hatalmas, sárgásfehér korong, hideg fénnyel vonta be a völgyet, kiemelte és sötétebbé tette az árnyékok mélységét a fák között. Arthur a hátán feküdt, feje alatt a nyerge szolgált párnaként, s bár a szemei csukva voltak, az elméje nem pihent. A parázs halk pattogása a tűzben ritmikus volt, mint egy lassú szívverés.
Fox Trotter alig néhány lábnyira tőle legelészett a ritkás fűben. Arthur az utóbbi hetekben ha volt rá ideje nevet próbált neki találni, azonban minden ötletét el is vetette.
A legtöbb lehetőség túl elnagyoltnak érződött. Nem illettek hozzá. Volt egy-kettő azonban ami rendre újra eszébe jutott. Ilyen a Llamrei is.
Ami talán még illene is a kancához. Passzolna ehhez a makacs, szívós de büszke állathoz, aki most óvatosan lépkedett a fellazult talajon.
A név egy régi legendából maradt meg Arthur emlékezetében – Hosea mesélt egyszer egy királyról és annak rettenthetetlen hátasáról a tábortűz mellett, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt. Ámbár ha Hosea meghallja biztosan tesz néhány humoros megjegyzést a név választásával kapcsolatban.
Az est közepén a csend megváltozott. A békét nem egy zaj törte meg, hanem annak teljes hiánya.
A tücskök, amelyek addig monoton cirpeléssel töltötték meg az éjszakát, egyszerre hallgattak el, mintha egy láthatatlan kéz fojtotta volna meg őket. A szél hirtelen irányt váltott. Nem a fenyő illatát hozta, hanem valami mást.
Llamrei ideges dobogása rántotta vissza Arthur-t a valóságba. A Missouri Fox Trotter kanca, idegesen táncolt és prüszkölt, a kötőfék feszült a fának kötve. A patái tompán puffantak. Nem az a fajta ló volt, amelyik megriad egy kósza árnyéktól; Arthur látta már, ahogy ez az állat rendületlenül áll a viharban, vagy amikor egy kígyó siklott el a lába előtt. De most a kanca melle zihált, izmai megfeszültek az ezüstös szőr alatt, az orrlyukai tágultak, és a szemei fehéren villantak a holdfényben. Zabla nélküli fejét vadul rázta a sötétség irányába. Arthur azonnal abbahagyta a rajzolást.
A tűz már csak parázslott, halvány narancssárga fénye alig világította meg a tábor szélét. Fent az égen a telihold hideg, fehéres ragyogása ömlött el a tájon, kísérteties árnyékokat vetve a fák közé.
– Pszt, kislány... nyugi – suttogta Arthur, és bár a hangja nyugodt maradt, a keze már ösztönösen a mellette fekvő Cattleman revolver csiszolt markolata után nyúlt.
Felállt. Csizmája alatt száraz gally reccsent. A hátán végigfutott a hideg, de nem a fagy miatt. Arthur évei alatt megtanulta tisztelni a ragadozókat.
Tudta, milyen a puma surranása, ismerte a grizzly nehézkes, mégis villámgyors rohamát, és hallotta már a farkasfalka összehangolt vonyítását a hegyek között. De ez más volt. A levegőben nehéz, fémes szag terjengett – ózon egy közelgő vihar előfutáraként és a rothadó hús és vér különös elegye, ami nem illett bele a fenyő és a nedves föld aromájába.
Llamrei vadul ágaskodni kezdett, a kötél szinte pattanásig feszült. A kanca halálos rémülettel nyerített fel. Arthur egy pillanatra a lovára nézett, és amikor visszafordult, az alak, amit az ösvény irányában látni vélt, eltűnt. Csak a köd maradt, és a tűz fel-fel lobbanó fénye.
Ekkor látta meg újra a sötétségben. Két sárga íriszt, amelyek nem verték vissza a parázs fényét, hanem mintha önmagukból sugároztak volna egy beteges, belső izzást.
A szemek olyan magasan voltak a föld felett, mintha egy ember állna ott. De ez nem ember volt. Amikor a lény lépett a holdfénybe a cserjék árnyékából, Arthur ereiben meghűlt a vér.
Farkas volt. De akkora, amekkorát Arthur még a Grizzlies legmélyebb völgyeiben sem látott. A szőre nem szürke vagy barna volt, hanem éjfekete, ami elnyelte a hold fényét.
A méretei dacára voltak minden természetes aránynak. Olyan magas volt, mint egy megtermett szarvasbika. A válla felett sűrű sörény meredt az égnek, és minden egyes lépésénél hallani lehetett, ahogy az ízületei kísértetiesen pattognak a csendben.
A fenevad nem morgott. Nem vicsorgott. Csak állt ott, és Arthur úgy érezte, ez a tekintet nem egy állaté. Intelligencia és tudatosság csillant a sárga szempárban. A bestia nem adott semmilyen előjelet. Egyszerűen megindult.
Arthur felrántotta a fegyverét, de a mozdulat lassúnak tűnt, mintha a levegő sűrű kátránnyá változott volna. Elsütötte revolvert, a dörrenés pedig visszhangot vert a dombok között. A torkolattűz egy pillanatra megvilágította a farkas pofáját: hosszú tépőfogakat és a sebet, amit a golyó ütött a vállán, de mintha a lövedék elnyelődött volna az állat testében. A vadállat csak egy rándulással nyugtázta a becsapódást. Nem dőlt el. Nem vonyított fel fájdalmában.
Feltárva fehér, tőrnyi fogait vicsorgott.
Támadott, de nem úgy, mint egy normális farkas, hanem mint egy elszabadult természeti csapás. Arthur félrevetődött, de a dög hihetetlen sebességgel korrigált. A hatalmas mancs Arthur vállának ütközött, a földre kényszerítve a férfit. A revolver kicsúszott a kezéből, elveszítve az esés közben.
A következő pillanatban a súly leteperte. A farkas nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig szembe került.
Maga mellé kinyúlva sikerült elérnie a málhájának tamasztott lefűrészelt végű puskát. Megragadta.
Kétségbe esetten próbálta fegyvert a fenevad csattogó állkapcsa és a saját arca közé feszíteni, de a rém ereje emberfeletti volt.
Érezte a rém forró, bűzös leheletét az arcán. Ez nem egy kiéhezett állat volt. Ebben a tekintetben túl sok intelligencia villant.
– Takarodj...! – sziszegte Arthur a foga között, miközben minden erejével próbálta távol tartani a tépőfogakat.
A farkas állkapcsa rácsukódott Arthur bal alkarjára.
A fájdalom nem forró volt, hanem perzselően hideg. Arthur úgy érezte, mintha folyékony ólmot öntenének a vénáiba. A csontjai recsegtek a nyomás alatt, de a hang, ami a torkából felszakadt, nem emberi kiáltás volt, hanem egy mély, állatias hörgés. A látása elhomályosult, a hold ezüstje vérvörösbe fordult.
A farkas állkapcsa eleresztette a karját, amivel nem tudta tovább megtámasztani a puskát, majd a szörnyeteg újra harapott azonban nem a torkát vette célba. Egy hirtelen, precíz mozdulattal Arthur válla felé csapott.
Az éles fogak átharapták a vastag bőrkabátot, a flanelinget, és mélyen a húsba vájtak. Arthur üvöltése elhalt a torkában. Nem egyszerű fájdalom volt ez. Olyan érzés volt, mintha tömény szeszt öntöttek volna a frissen felsebzett húsába. A tűz, ami a harapás helyéről indult, végigszántott az idegein, egyenesen a szíve felé.
Egy pillanatra a tekintetük találkozott. A sárga szempárban Arthur nem éhséget látott. Valami mást. Mintha a fenevad felismerte volna őt. Mintha várta volna ezt a pillanatot.
Arthur kinyúlt az oldalára rögzített vadászkéséért, és vakon döfött a lény oldalába. A kés pengéje fémesen csikorgott, mintha követ ért volna.
Llamrei, a kanca, akiről a támadás során teljesen elfeledkezett minden félelmét legyőzve, vagy pont a félelem hatására a hátsó lábaival rúgott a fenevad oldala felé. A kötél, amivel az ághoz volt kötve szabadon és szakadtan lógott leérve a földre. A rúgás ereje – amely egy embert azonnal megölt volna – épp csak annyira volt elég, hogy a farkas enyhén megtántorodva elengedje Arthur és hátráljon pár lépést.
Arthur-tól alig néhány lépés távolságban állt meg, aki a porban vonaglott, markolva vérző vállát. A farkas egy utolsó, mély pillantást vetett rá, majd anélkül, hogy egyetlen gallyat is megroppantott volna, visszaolvadt az árnyékok közé, vissza az erdő mélyébe.
A csend visszatért, de már nem volt ugyanaz.
Arthur zihálva próbált felülni, miközben a látása egyre homályosabbá vált. A kanca, Llamrei, remegve állt a fa mellett, tekintete tágra nyílt és rémült. Arthur a sebre nézett. A harapás helye nem csupán vérzett; a felszakadt ruháin keresztül látszott, hogy a bőr körülötte feketedni kezdett, és a fájdalom lassan lüktető, jéghideg bizsergéssé változott, ami elindult felfelé, a szíve irányába.
Arthur nem tudta magát odébb küzdeni. Ott maradt a sárban, zihálva, a sebből szivárgó sötét vér pedig átitatta a ruháját. A keze remegett, ahogy a vállát próbálta szorítani. A kanca halkan horkantva lépett közelebb, de a ló is másnak tűnt – minden másnak tűnt.
A bal válla lüktetett, a karját szinte nem is érezte és a vére sötét foltként ivódott be a sziklás talajba. Próbált felállni, de a világ forogni kezdett vele. A hold az égen nagyobbnak és fényesebbnek tűnt, mint valaha.
– John... – suttogta önkéntelenül, bár ő maga sem tudta, miért az ő neve az utolsó gondolata.
Aztán a sötétség végleg elnyelte. Hideg volt. Halálosan hideg.